A női választójog kérdésében a vélemények eléggé megoszlottak a 20. század elején. Tisza István egyenesen  "Irtózott a gondolattól, hogy asszonyaink megannyi választó polgártárssá alakuljanak át.” Szász Zoltán újságíró viszont egyenlő jogot adott volna a nőknek, mivel "A nő nemcsak nő, hanem ember is. S az, hogy nő, kizárólag a magánügye.”  A nők egyenjogúsításával szembeni fenntartások ellenére a magyar kormány, illetve a főváros minden segítséget megadott a Nők Választójogi Világszövetsége VII. kongresszusának szervezéséhez, amelyet 1913. júniusában tartottak Budapesten 27 ország mintegy 1200 küldöttjének részvételével. A tanácskozások helyszíne a pesti Vigadó volt, de emellett számos érdekes programmal is kedveskedtek a szervezők a világ minden tájáról ideérkező hölgyeknek. Többek között városnéző sétakocsikázást szerveztek, illetve a főpolgármester a Halász bástyánál tartott fogadást a hölgyek számára.

http://digitalcollections.nypl.org/items/510d47e2-77c9-a3d9-e040-e00a18064a99

A magyar nőknek a választójogot a Károlyi-kormány adta meg először, de a tanácsköztársaság miatt az első szabad választásra csak 1920-ban kerülhetett sor a Friedrich-kormány által 1919 novemberében hozott választójogi törvény alapján, amely minden 21. évét betöltött férfinak és nőnek megadta a választás jogát, ha legalább 6 éve magyar állampolgár. A nők esetén előírás volt az írni-olvasni tudás is.

 1922-ben azonban szűkítették a nők választójogát: míg a férfiaknál 24 év lett a korhatár, a nőknél 30, a férfiaknak elég volt 4 elemi elvégzése, a nőknek 6 osztály kellett, kivéve ha férjezett volt legalább három gyerekkel. A felsőfokú végzettséggel rendelkező nőkre nem vonatkozott a korhatár.

  Mindezek ellenére Magyarország ebből a szempontból haladó országnak volt tekinthető, hisz Franciaországban, Olaszországban 1949-ben, Ausztráliában 1967-ben, Svájcban pedig csak 1971-ben kaptak választójogot a nők.