Egy barátság története. Aki tekintetével csak egyszer is találkozott, nem felejti el soha. Így jellemezte Marcelle Tinayre, francia feminista írónő Tormay Cécile-t, akinek először Az emberek a kövek között című regényét fordította le franciára. Ennek kapcsán indult meg köztük a levelezés, illetve személyes találkozásra is sor került Párizsban
„Középmagas termet, hamvasszőke hajtól koronázott, finoman áttetsző, sápadt arc, melyet a legkisebb izgalom rózsásra fest; finom hajlású orr, gyengéd, de mégis határozott metszésű száj, ragyogó, nagy, sajátságosan kékes szürke virágra emlékeztető szemek, mély, az átlagos női látókört messze túlszárnyaló tekintettel. Aki tekintetével csak egyszer is találkozott, nem felejti el soha. Harmincöt éves talán, de ifjúsága teljes varázsában, a nőies báj párosulva férfias eréllyel, szellemmel összhangzó érzelem; büszke, gyengéd lélek, hősi lelkierejének már akkor is teljes birtokában. - Ilyennek láttam Tormay Cécile-t 1914-ben, midőn csodálatosan szép regényét, az Emberek a kövek között-et, fordítottam. Hogy valaki egy művet jól lefordíthasson, az író lelkébe kell látnia, bele kell élnie magát a szerző lelkivilágába, hogy híven követhesse gondolatait. Nagyon nehéz kísérlet, ha az író és a fordító között nincs lelki közösség, mert az érzést híven tolmácsolni, a mű jellegét az irodalmi átültetés dacára megőrizni, ehhez szerető megértés szükséges. Csak azt értjük meg igazán, amit szeretünk. Mivel műveit nagyon szerettem, Tormay Cécile nekem sohasem volt idegen; e pár napi együttlétünk alatt a kölcsönös érdeklődés meleg barátsággá fejlődött.
De kitört a háború … 1914 június óta, mikor barátilag búcsúztunk egymástól, nem láttam viszont őt. Sokszor gondoltam rá a gyászos évek alatt: ő a küzdők túlsó oldalán van. Hány barátság szakadt meg így! De hogy vonhattam volna vissza barátságomat e nemes szívű, nagy lélektől?! Itt, mi nem gyűlöltük a magyar népet. A nők a férfiak háborújának ártatlan áldozatai. Csak a férfiak viselhetik érte a felelősséget. Az özvegy részvéttel gondol a többi özvegyre, és ez nem gyengeség, de a nőies érzés legemberibb megnyilvánulása. A fegyverletétel után végre hírt kaptam Tormay Cécile-ről, megjelent a Viaszfigurák, régebbi novelláinak gyűjteménye. Még veresége fájdalmában vonaglott egész Magyarország, mikor két vaskos kötetben megjelent a Bujdosó könyv. Véleményem szerint nem maradhat ez a könyv ismeretlen a franciák előtt. Nemcsak elsőrangú történelmi adatokat tartalmaz, de a személyes átélés érdekessége ritka költői szépséggel párosul. Természetesen nem osztjuk fenntartások nélkül minden nézetét és ítéletét, de saját érdekünkben számolnunk kell egy ország népének lelkületével. A hazájáért szenvedő írónő megható, őszinte érzései, lángoló, áldozatkész hazaszeretete, nemes, gyengéd, de erélyes lelke mindnyájunk tiszteletteljes csodálatát kiérdemli.”
Az I. világháború egy időre elszakította őket egymástól, de az újabb közös munka, a Bujdosó könyv lefordítása ismét közelebb hozta őket egymáshoz.1923 őszén a Revue Universelle, 1924 szeptemberében a Revue de Paris közölt részleteket a fordító lírai előszavával.
